Az átmentő, az életben tartó Népkör

Ezen az estén azért jöttünk össze, hogy egy jelentős évfordulóra emlékezzünk. 1919 húsvét hétfőjén, ami a naptár szerint április 22-én volt, megindult a Népkör Ivójában a
színjátszás.


Vége volt a háborúnak, ami örömet is és bánatot is okozott az embereknek, mert Szabadkán végérvényesen elmúltak a boldog békeidők, arra már csak emlékezni lehetett.
Mint például a két megbecsült iskola vezető lemondatásának híre. Lányi Ernő fontosnak tartotta a Bácskai Hírlapban közölni, hogy „természetesen le fog mondani, de várják ki a
végét”, és egy hónappal később Kosztolányi Árpád lemondó levelének a hírét olvashattuk, hisz vissza adta gimnáziumi igazgatói állását. A Népkörben viszont egy új korszak
kezdődött el, egy új álom kötelékében.
1919-ben elmentek innen a színészek, néhány szabadkai művész itthon maradt, mint annyira sokan, ők sem tudták mi lesz a sorsuk. De az itt maradt értelmiség élni akart, és
pontosan tudták, hogy a kultúra nélkül nem lehet élni, és még ha csak egy kabaré estnek is az erejéig, de áldott szép húsvétnak másnapján összejöttek a Népkörben, hogy a jövőnk
alapjait biztosítsák.
E jövő alapjait nagyon biztos alapokra helyezték, hisz száz év elteltével a Népkörben a színjátszás továbbra is él.
Az ünnepi programsorozat október 16-án egy alkalmi kiállítással kezdődött, mely a Népkör színjátszóinak százéves tevékenységét mutatta be. A tárlat szerkesztője Dévavári
Beszédes Valéria volt. A kiállítás megtekintése után Török Péter Tuladunai című népszínművét adta elő a bácskertesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület Sturcz József
színjátszó csoportja.
Október 17-én Szigligeti Ede Liliomfi című zenés játékát vitte színre a szenttamási Vajdasági Népek és Nemzetiségek Hagyományápoló Klubja.