Magyar kultúra napja a Népkörben

A Juhász zenekar lemezbemutató koncertjével, a „Kárpát-medence öröksége” Vajdasági Néptáncpedagógus Iskola diplomakiosztójával és Berecz András népmesemondó fellépésével ünnepelték meg a Magyar Kultúra Napját a Népkör Magyar Művelődési Központban.

„A kultúra közkatonái azok, akik vigyázzák, őrzik, ápolják ezt a kultúrát, átadják a hagyományt és a tudást a fiataloknak. Ma nekik is tisztelgünk.” – mondta ünnepi köszöntőjében doktor Takács Márta a Népkör elnök asszonya.
Az esten a „Kárpát-medence öröksége” Vajdasági Néptáncpedagógus Iskola nyolc hallgatója: Antunovity Karolina, Bagi Orsolya, Börcsök Petra, Horváth Evelin, Horváth Hatala Szuzanna, Csonka Ferenc, Szulovszki Szilvia és Rumenyákovity Kárlo vette át a néptánc oktatói ismereteket igazoló oklevelet.

Berecz András budapesti népmesemondó, népdalénekes, néprajzkutató már szinte az anyatejjel szívta magába a folklór iránti szeretetet. Már kisgyermekkorában is énekelt, mesélt. Később zenekarával népszerűsítette a népi melódiákat a Kárpát-medence minden pontján, sőt az Amerikai Egyesült Államokban is. A népmesék is előtérbe kerültek az életében. Néprajzosként a tájegységeket kutatva számtalan kincsre bukkant. Az ízesen mesélő idős embereket gyakran meglátogatja, történeteiket hallgatva elles tőlük ezt-azt. Mesés, dalos estjei mindenhol sikert aratnak. Berecz András azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a szórakoztatáson, nevettetésen túl az emberekkel megértesse a mese minden ízét. Azt mondja: a külhoni magyarok a legfogékonyabbak ez iránt. A népszerű nótafa most Szabadkán lépett fel a Népkör Magyar Művelődési Központ a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett ünnepségén.

*Milyen dalokat tanult gyermekkorában az édesanyjától?

– Sokféle csárdást tanultam tőle, általában lavóron kipergette érdekes módon, az ölébe vette, és az érdekes hangot adott ki. Később is fontos szerepet töltött be az életemben a zene. Zenekarral jártam az országot, külföldre is eljutottam, az Amerikai Egyesült Államokba is például. Olyan sok szép helyen jártam, hogy már magam sem tudom. A nyolcvanas évek elején volt sok fellépésünk, azonban a média nem támogatott minket, a rádió nem játszotta a dalainkat, amelyeket itt a Délvidéken is sokan ismertek, dúdoltak, sőt még Ausztráliában is. Később már csak mesemondó lettem, sokan el sem hiszik rólam azt, hogy énekeltem. Most két féle közönségem van: az egyik tábor azt kérdi, hogy miért mesélek annyit, a régi dalaim felől érdeklődnek. A másik tábor, akik a médiából ismernek mesemondóként, ők azt mondják, hogy ne énekeljek, ők csak a meséimet szeretik. Én azonban mindkettőt egyformán szeretem. Sajnálom, hogy már elmúlt a zenekaros időszak.

*Az anyaország határain túlra sok meghívást kap, ezeknek szeretettel eleget is tesz. Szabadkán is láthattuk, hallhattuk önt korábban is, az Interetno Fesztiválon is. Hogyan éli meg ezeket a fellépéseket?

– Más történelem, más a lélek. Itt fél szóból is duplát értenek. Magyarországon többszörösen el kell, hogy mondja az ember, hogy megértsék azt, amit mondani szeretne. A nyelvhez, kultúrához való ragaszkodás ott egy kicsit más, ahol ez engedett volt, és más ott, ahol ez tiltott volt. Ezt a színpadról is érezni lehet. A mesékben a finom biztatások termőtalajra találnak a Délvidéken, vagy Erdélyben, felvidéken. Otthon már kevésbé.

A szabadkai közönség szemmel láthatóan nagyon élvezte az előadását, nevetgéltek, önnel tartottak az est folyamán. Mi az, amit szem előtt tart, amikor színpadra lép? Mit szeretne megvalósítani a mesés, dalos estek alkalmával?

– Elsősorban azt szeretném elérni, hogy az emberek megértsék a mese minden ízét. Azt, hogy ne csak sejtsék, hanem értsék is. Ezek nehéz szövegek, ezért megfelelő helyeken kell szünetet tartani, mert egyébként elmosódnának a szavak. Én az ilyen mesékhez vonzódom, azon túl pedig ezek nem egyértelműek, hanem egymás alatt rétegződnek benne az érzések, a gondolatok, miközben jóízűt kacagunk, akár sírhatunk is, mielőtt meg elkeserednénk, már ismét nevethetünk. Az a célom, hogy ez közös öröm legyen a hallgatónak és nekem is.